Hiúság, átok a neved!

Először is újra bocsánatot kell kérnem Tőletek, Kedves Olvasók! Megint csak nem sikerült frisst hoznom Nektek, szégyellem is magam miatta. Őszinte leszek, valamiért megtorpant bennem a történet, és egyszerűen képtelen voltam leírni a gondolataimat, vagy megfogalmazni. Szomorú. De megpróbálom magam mielőbb összeszedni, hogy ne csalódjatok bennem többször. :) 

Most egy kis novellát hoztam olvasásra, amelyet a Pennát a kézbe című blog egyik gyakorlati feladatára készítettem. Helyezést nem ért el, de nagyon élveztem, hogy részt vehettem rajta. A gyakorlati feladat témája: Hol volt, hol Grimm volt. Én A szépség és a szörnyeteg című mesét választottam alapul, és kicsit átdolgoztam. Megosztom Veletek, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) Jó szórakozást! Puszi

Hiúság, átok a neved!

„A szépség, a belsőben lakozik.” – A szépség és a szörnyeteg.

„Valahol, messzi tájon, vadregényes szép vidéken, gyönyörű palotában élt egy ifjú herceg. Bár mindene megvolt, amit csak megkívánhatott, mégis kapzsi volt, irigy és önző. Egyszer aztán egy téli éjszakán egy vénséges vén koldusasszony zörgetett a kapuján és cserébe csak egyetlen szál rózsát kínált, hogy meghúzhassa magát a didergető hideg elől. A herceg megijedt a néne csúf küllemétől. Kevesellte az ajándékot, és megtagadta a menedéket. Az öregasszony intette: meg ne tévessze a csúf külső, mert a szépség a belsőben lakozik…”

   A herceg a homályba húzódva figyelte, ahogy a díszes, fénylő fehérre lakozott hintó megáll. A hintó előtt hat csodás paripa kapálta nyugtalanul a földet. A kastély árnyéka rávetült az újonnan érkezettekre. Több évtized elhanyagoltság után, rengeteg időbe, és még több fáradtságba került a palota személyzetének visszaállítani az épület régi pompáját.

  Vadul zöldellő növények díszítették a kertet, a szökőkút közepén repülő angyalka kezéből víz tört elő, hogy a további három medencét feltöltse. A kert valódi éke azonban a dúsan virágzó rózsabokrok voltak. A kastély felé vezető út két oldalán nőttek: a jobb oldalon hófehérek, a baloldalon vörösek virítottak. Édes illatuk megtöltötte a levegőt.

  Egy libériát viselő inas lelépett a hintó hátsó lépcsőjéről, majd az ajtóhoz sietett. Kitárta azt, a kezét nyújtotta, hogy segítsen leszállni a belé kapaszkodó hölgynek.           

  Genevieve egy gazdag, és hatalmas gróf lánya volt. Ritka virág Franciaországban, amilyen szépet országszerte nem láttak. Számos fiatal, nemes ifjú akarta megkérni a kezét; senki nem járt sikerrel.

  Genevieve bár élvezte a csodálatukat, a hódolatukat, amellyel a szépségének adóztak, és körbe vette magát csinosabbnál-csinosabb férfiakkal, már régen eldöntötte, melyik főrendű úrfinak adja a kezét.

  Adam herceg a kérői közül a legsármosabb, a leggazdagabb, és a legnagyobb sznob volt. Ő ismerte a nemesség minden fontos emberét, a címtelenek pedig semmik voltak a szemében. Ez természetesen így volt rendjén, hiszen ez az emelkedett társaság, csekély százaléka az emberiségnek, nem vegyülhetett a pórnéppel, akik azért léteztek a világon, hogy őket szolgálják.

  Genevieve kecsesen, méltóságteljesen lépkedett végig a murvával végigszórt úton, a kastély bejárata felé igyekezve, a jegyese felé igyekezve. Ujjai közé csippentette pompás, sötétzöld szaténból készült ruháját. Még siettében is királynői méltóságot árasztott magából.

  A herceg nem lépett felé, rejtve maradt az árnyékban.

 Genevieve nem látott mást, csak ragyogó zafírkék szemének csillogását. Ezt a szempárt bárhol megismerte volna, ezer közül is tudná, kihez tartozik. A világon egyedül az ő Adamjének volt ilyen áthatóan kék tekintete, amely keresztülvilágított a sötétségen, és mélyen belelátott az emberi lelkekbe. Nem is lehetett volna más. Nem változhatott hirtelen valaki mássá, amikor azok a drágakövek pontosan olyanok voltak, mint megismerkedésük éjszakáján.

  Amikor már csak néhány lépésre járt a hercegtől, a lány megtorpant, óvatosabbá vált. Kedvese még mindig nem lépett elé az üdvözlésére, ami merőben szokatlannak és udvariatlannak számított.

   - Adam? – szólította meg Genevieve a férfit.

  - Én vagyok, hölgyem. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan teljesítetted a kérésemet, és ide siettél hozzám. – A hangja szintén az Adamének tűnt. Mély volt, kimért. Azonban most valamilyen új színezetet is kapott; egyfajta érdesség, vadság keveredett benne, amely egy kicsit a farkasok morgására emlékeztetett.

    - Mi történt? Igaz, amit a leveledben írtál? Megátkoztak?

   - Igen, Genie, megátkoztak. Minden, amit ismertél bennem, rajtam, eltűnt, semmivé foszlott. – Dühe vibrált a szavaiban. Ez idáig soha nem kerekedett felül rajta ilyen emésztő harag. Sokszor volt bosszús, igaz, de ezt a lángoló dühöt soha nem tapasztalta, ez tombolt benne, emésztette, és nem eresztette. – A külsőm bár megváltozott, még mindig én vagyok, s hogy megtörhessem ezt a kegyetlenséget, szükségem van rád.

  - Természetesen, bármit megteszek, hiszen jegyesek vagyunk – felelte Genevieve, és a füle mögé igazított egy hosszú, fekete hajtincset. Zavart volt, és nem tudta, mire számíthat, amikor hercege kilép a fénybe.

  - Köszönöm. – A herceg hangja nem volt csöndes susogásnál, torokszorító kétségbeesés fojtogatta. – A rózsa már hervad. Nem maradt sok időm. Ha lehullik az utolsó szirom is, akkor örökre az leszek…, amivé változtam.

  - Mivé változtál? – billentette félre a fejét a lány, kíváncsian fürkészte az árnyékban mozdulatlanul álló kedvesét.

  - Nem számít, Genie, semmi nem számít. Hozzám kell jönnöd feleségül, amilyen hamar csak lehet. Hiszen szeretsz, nem igaz?

   - Persze, hogy szeretlek. De Adam… tudnom kell, mivé változtál. Mit tett veled az a boszorkány? Lépj ki a fénybe, kérlek!

    - Nem lenne jó ötlet…

    - Adam, tudnom kell. Jogom van hozzá!

   A herceg kiegyenesedett. Magas termete, ami amúgy is a lány fölé tornyosult, valósággal megnőtt. Hatalmas teste mozdult, először csak a lábát nyújtotta ki a fénybe.

  Genevieve a homlokát ráncolta a barna foltokra, és a fekete karmokra. Adam elé lépett, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak hosszú, erős agyarain, a fején rútan meredező szarvain, a lány nem tudta visszafojtani elborzadásának hangját: torkaszakadtából felsikoltott.

 Adam megrándult a leplezetlen félelemtől, és undortól, amit a menyasszonya kifejezésre juttatott. Tudta ugyan, hogy csinos külseje eltorzult, és sokkal inkább hasonlít egy félig farkas, félig valamilyen szarvas-agyaras teremtményre, ezzel a tettel, mintha a lány kést döfött volna a lelkébe. Már nem csak a hiúságán esett csorba, és ez fájt.

   Genevieve sikoltására a kastély robosztus faajtaja döngve kivágódott, minden szolgálója megjelent, várakozva, kevés reménnyel a szemükben. Hiszen a lány reagálása egyértelművé tette, hogy mit gondol az átalakult külsejéről.

   Amikor az éles hang elhalt a távolban, Adam mozgást látott a szeme sarkából. Kék szoknya libbent a rózsabokrok között, s megértő barna szemek pillantottak rá végtelen együttérzéssel. Olyan szemek, amelyeket azelőtt soha nem talált volna vonzónak. Belle…

  Adam elfordította a pillantását, újabb lépést tett a menyasszonya felé, és kinyújtotta a kezét. Az mintha kígyót, vagy patkányt akart volna a bőréhez érinteni, olyan sebesen ugrott el tőle, hogy szoknyája körbecsavarodott a lábán. El is esett volna, ha a herceg nem ragadja meg a karját. Újabb sikoly volt a hála. A lány olyan gyorsan ugrott el a férfitól, ahogy csak tudott.

 Adam mellkasából mély, vadállati morgás tört fel, nem emlékeztetett emberre. Genevieve megdermedt a félelemtől.

  Ez a… lény, ez a szőrös teremtmény, amely inkább hasonlított egy hatalmas hibrid farkasra, nem lehetett az ő hercege, kizárt. És mégis, amikor belenézett azokba a szikrázóan kék szemekbe, nem lehetett kétsége.

 Az ő gyönyörű, nemes hercege egy szörnyeteggé változott, valódi torzszülötté, ő pedig minden porcikájában irtózott tőle. Képtelen volt akár csak megérinteni is. Mit tett az a boszorkány vele? Így, hogyan szeresse? Hogyan mehetne hozzá feleségül? Meg sem bírt a közelében maradni.

  Lehetetlen. Nem tudta megtenni. Nem megy hozzá, ígéret ide vagy oda, de ő nem ezt a sorsot szánta magának.

           

  - Adam, talán jobb lenne, ha visszatérnék apám kastélyába, és csak azután tartanánk meg az esküvőt, miután visszaváltoztál.

   - Tán taszít a külsőm? Elborzaszt, amivé váltam? – kérdezte a herceg  mély, hörgő hangon, mely dühének ékes bizonyítéka volt.

    - Igen, félek tőled. Nem vagy önmagad.

    - Nem, valóban nem, Genie. És tudod mit? Már értem, már mindent értek, amit a tündér meg akart nekem tanítani. Tanulságos lecke volt.

    - Ez engem nem érdekel. Változz vissza, keresd meg a módját, és változz vissza! – követelte a lány a hisztéria határán. Porcelánfehér bőre kipirult a méregtől, zöld szemei szikráztak. Talán megkapó lehetett volna a látvány, egy mérgelődő szépség, hogyha nem azok a sértő, becsmérlő szavak csordulnak ki az ajkain. – Üzenj értem, amikor már minden készen áll az esküvőnkre! – Hátat fordított a hercegnek, és a hintója felé sietett.

  Adam elgondolkodó tekintettel követte menyasszonya rohanó lépteit. Nem kétséges, soha nem őt szerette igazán. Genevieve odavolt a hercegi rangért, a vagyonért, a bálokért, a szép külsejéért, amely olyan üres volt, akár egy kagyló héja, miután eltávolították belőle a kincset. Ők ketten annyira egyformák voltak, a mérlegre helyezve, a bűnük is egyensúlyba billent. Furcsa, hogy ezt csak itt a végén, ebben a külsőben tengődve értette meg.

   Nem kétséges, megérdemelte a sorsát, de Genevieve nem különben.

  A herceg újra a rózsabokrok felé pillantott. Az egyszerű kék ruhát viselő lány ott állt és őt figyelte. Fehér kötényt kötött a derekára, annak jeleként, hogy szolgáló volt. Ez a lány vált a vigaszává. Az elmúlt egy évben mellette állt. Akkor is a közelébe merészkedett, amikor senki emberfia nem merészelt volna a társaságában tartózkodni.

  Amikor a palota személyzete elbújt az alsóbb szinteken, hogy dühének korbácsa el ne érje őket, a lány odament hozzá, bátran elé állt, nem törődött a morgásával, de az üvöltésével sem. Morcos, rossz kedvét könnyed csevegéssel, tréfával próbálta elűzni, nem minden sikerrel. Ő vált azonban a tanítójává, legbizalmasabb barátjává. Minden titkát, minden gondolatát megosztotta vele. A lány megváltoztatta őt. Nem engedte sanyarú sorsán rágódni, megmutatta neki, hogyan formálja át magát. Ahogy átalakult a külseje, ugyanúgy a személyisége. Érdekes ellentétet alkotott benne, hogy most, amikor már nem bírt tükörbe nézni, akkor volt teljesen elégedett és megbékélt a személyiségével.

  Elismerte, hogy egy önző, elkényeztetett, és borzasztóan hiú ficsúr volt közel egy évvel ezelőtt. Most minden megváltozott. Színesnek látta a világot, ahol több szépség vette körbe, mint azt valaha is el tudta volna képzelni, mint azt valaha is látni vélte. Ezt pedig egy olyan lány mutatta meg neki, akit közel sem lehetett gyönyörűnek nevezni, már ami a külsejét illette.

  Csakhogy Belle gyönyörű volt. Barna haja – amely hosszú fonatban lógott a hátán –, mély, okos szeme, ami mindig nevetett rá, szép vonalú szája, és karcsú termete. Az arca jellegtelennek tűnt volna, semmi figyelemfelkeltő tulajdonságot nem mondhatott a magáénak. Olyat biztosan nem, amelyre a herceg felfigyelt volna, amikor még naphosszat képes volt a tükörben csodálni magát.

 Belle okos, figyelmes és minden porcikájában szeretni való volt. Bátran állt elé a legnyomorúságosabb időkben is, és kirángatta az önsajnálatból. Megmutatta neki a valódi értékeket, valódi szépséget, amely mélyen benne gyökerezett.

   Más körülmények között, egy másik életben, őt választotta volna a feleségének, függetlenül attól, hogy polgári származású volt, ő pedig herceg. Ha máshogy alakul az élete, ha nem lett volna olyan fekete szívű, akkor talán megérdemelné ennek a különleges lánynak a szerelmét, a szívét, és úgy vigyázna rá, mint a legértékesebb kincsére. De Adam nem volt már beképzelt, a hiúságát pedig, mintha elfújta volna a szél; tudta, hogy vezekelnie kell, Belle-nek azonban szebb jövőt kívánt a sajátjánál. Döntött.

   Melegen rámosolygott a lányra, ékszerként csillogó kék szemében ott ragyogott minden érzelem, amelyet a szájával nem mert kimondani.

     Belle lassan megrázta a fejét, ajkai két rövidke szót formáltak; szíve leghőbb óhaját: Ne tedd!

     Ez már eldöntetett, Adam azonban tudta, nem egyedül kell elviselnie ezt a sorsot, hiszen van még valaki, aki megérdemli a gonoszsága és a gőgössége miatt.

   A herceg egyetlen, hatalmas ugrással Genevieve elé vetette magát, aki majdnem elérte a hintót, menekülésének megváltó eszközét. A lány hátrahőkölt, kétségbeesetten kereste a kiutat, de jegyese hatalmas teste eltorlaszolta inasaitól, akik segíthettek volna rajta.

   Pihegve kapott a nyakához, és rémülten fürkészte Adam egykor gyönyörű arcát, amely most egy kérlelhetetlen szörnyetegé volt.

   - Menj a keleti szárnyban lévő vendégszobába, Genie, még ma megtartjuk az esküvőt – utasította kemény hangon a lányt.

    - Nem, szó sem lehet róla! – kapkodott levegő után döbbenten.

    - Nem kérdés volt, és nem is kérés. Mivel szép szóval nem értettél meg, hát elmondom így: a mai napon összeházasodunk, hozzám kötöd az életed, örökre.

     - Ne tedd ezt velem, kérlek! Adam, kérlek!

     - Szerződés köt hozzám, amelyet az apád aláírt. Őt akarod kitenni veszélynek? Ha kell, feldúlom a grófságát, a földjeit, magamnak követelem mindenét, amiért megszeged a megegyezésünket. Tényleg ezt szeretnéd?

      - Nem érdekel, tégy, amit akarsz, de kérlek, engedj el! Ne kárhoztass engem arra, hogy osztozzak a szerencsétlenségedben, hisz nem ezt érdemlem. Én még boldog lehetek – könyörgött szánni valóan Genevieve, és először érintette meg önszántából a herceget. Megragadta hatalmas, szőrös-karmos kezét, amelynek tenyere érdes volt. Abban a pillanatban elrántotta magát tőle.

   Adam ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Nincs választásod. És most menj fel a szobádba, készülj el!

   A herceg intett a kastély kapujában álló szolgáinak, mire ketten megragadták a segítségért kiáltozó lány karjait, és a kastély felé vonszolták.

   Genevieve rúgott, harapott, karmolt, fújt, mint egy dühös macska. A két férfinak nehezére esett szilárdan tartani, miközben az ajtó felé irányították. Több sérülést is szerezték, némelyikből vér csordogált elő, de derekasan húzták tovább a zilált, visítozó grófkisasszonyt.

  Adam a lánnyal érkező inasokra pillantott a szeme sarkából, akik döbbenten figyelték úrnőjük elhurcolását, azonban tenni ellene nem mertek, hiszen szemmel fel lehetett becsülni az átváltozott herceg roppant erejét.

  Ő csak rájuk morgott, mire minden szolgáló felpattant a hintóra, a kocsis pedig olyan iramban hajtotta a hintót a magas, vaskapu felé, hogy a lovak lába egyetlen hófehér folttá mosódott össze. A kapu döngve bezáródott, a rács sokáig rezgett.

  Adam újra menyasszonya felé fordult, aki dermedten nézte, ahogy emberei cserbenhagyták őt. A lány csak ekkor vette észre a rózsabokrok között tétován álldogáló Belle-t. Figyelme rögtön felé fordult, és olyan vérlázító, sértő dolgot mondott, hogy a hercegnek felforrt a vére:

   - Nézd, Adam, itt van ez a lány, a kertész lány! Vedd el őt! Sokkal jobban illik hozzád, mint én. Senki sem fogja számon kérni rajtad, hiszen csak egy ronda kis parasztlány. Amikor visszaváltoztál, eltávolítjuk az útból.

    Adam, mint a szél, úgy perdült Genevieve elé, akinek a torkára forrtak a szavak.

  Megragadta a lány állát kemény mancsaival, erősen megszorította, majd acsarkodva, eltorzult hangon szólalt meg:

   - Őt hagyd békén! Minden porcikája sokkal szebb, mint a tiéd valaha is lehetne.

   - Ezt te sem gondolod komolyan – háborodott fel, megfeledkezve a helyzetéről.  – Hiszen csak rá kell nézni.

   - Nézem –jegyezte meg csendesen Adam, miközben Belle-re pillantott. – És tudod, mit mondok? Idő által olvadó máz, mit te szépségnek hívsz. Az arcod szépsége, amely elenyészik. De a lelked a legsötétebb lyukra emlékeztet, amelyben férgek tanyáznak.

    Genevieve megszólalni sem tudott a sértő szavaktól.

   Adam biccentett a szolgáknak, akik bevonszolták végre a dermedt lányt a kastélyba, többé nem ellenkezett.

   A herceg Belle felé fordult, majd mélyen, tiszteletteljesen meghajolt, ezzel megköszönve minden segítséget, és kedvességet, amelyet neki nyújtott az idő során. Szemében, és szívében ott ült a szó, az érzelem, amelyet ajka sosem mondhatott ki: Szeretlek.

   Adam megfordult, besétált a kastélyba, a súlyos faajtók döngve becsapódtak mögötte.

   Belle dermedten nézte elveszett szerelmét, aki a megváltás helyett a vezeklést választotta. Büntette saját magát, és azt, aki szerinte megérdemelte.

  Vakító fényesség villant a lány körül, szolga ruhája levedlett róla, arcának vonásai megelevenedtek, s mikor a fény elült, egy világszép tündér állt a kertészlány helyén. Pontosan az a tündér, aki Adamet elátkozta egy évvel ezelőtt.

 Felpillantott a keleti szárny magasan lévő ablakára, amely a menyasszony szobája volt. Szivárványszínű fényzuhatag öntötte el a falakat, és csordult ki a szabadba. Ezt követően hangos, velőtrázó sikoltás hangzott fel, ami nem akart elülni, és visszhangzott a kastélyban.

   A tündér elfordult, és egyetlen könnycseppet törölt ki a szeméből.