Negyedik fejezet

~  Dorian éhes volt. Már második napja nem vett magához ételt. Minden izma, minden porcikája a végkimerülésig volt hajtva. Testének minden sejtje reszketett. Nem csak a megerőltetéstől, de a fájdalmas sebektől is.

 Pontosan két napja feküdt kifeszítve azon az ágyon. A vastag, sodort kötelek magasan a feje fölé kényszerítették a kezeit. A lábait az ágy rácsaihoz kötözték. Mindkét csuklójára rászáradt az alvadt vér, a bokáin mély, vörös sebhelyek éktelenkedtek. Ha egy picit megrezzent valamelyik végtagja, a nyers húst újra megdörzsölték a kötelek. Fájt. Megpróbálta az egész testét feszesen, mozdulatlanul tartani. Némely rész már begörcsölt az erőlködéstől. De ha elernyesztette magát, akkor csak még több fájdalmat kellett elviselnie. És nem ezek voltak a legsúlyosabb, legkínzóbb sebhelyei.

   A fehér selyemlepedő ragacsos és iszamós volt a háta alatt. Melegen tapadt a bőréhez, mintha sással és nyálkás uszadékkal teli mocsár vizének felszínén feküdne. Megpróbálta a testét olyan messze tartani a lepedőtől, amennyire csak tudta. Nem sikerült. Kénytelen volt néhány percenként visszaengedni magát nyugalmi helyzetbe, különben elájult volna a fájdalomtól. Ő pedig a kínnál is jobban rettegett attól, hogy eszméletlen legyen. Ha elveszíti a tudatát, kiszolgáltatott lesz, mindenképpen el akarta kerülni ezt az állapotot. Megtanulta már a leckét.

    A teste megrándult, és érezte, ahogyan álnokul, meleg simítással végigcsordul a vér a hátán. Azon részen most egyetlen ép bőrfelület sem volt látható. A vércseppek a sebek barázdái között csorgott le, szinte gúnyolva az ő gyötrelmét. Megtanulhatta volna már… Mégis képtelen volt nem ellenszegülni. Minden alkalommal megtette. Egészen addig, amíg már elfogyott a kínzói türelme, és hasonló sérülések tulajdonosa lett. Mégsem adhatta fel. Milyen könnyű lett volna pedig. Feladni a harcot, megtörni az akaratuk alatt, amely eddig leigázott mindent, és mindenkit. Úgysem volt már menekvés. Számára nem.

    Mindannyian, akik mellé kerültek néhány hónapig ellenálltak. Nem hagyták magukra kényszeríteni az akaratukat. De aztán nem volt választásuk többé. Sorban, egytől egyik átadták magukat a kényszerítő erőnek, tették, amit parancsoltak. Minden alávaló, megalázó, undorító parancsnak engedelmeskedtek, még akkor is, ha simogatás helyett verés volt a jutalmuk. Innen pedig többé nem volt visszaút. Bármit megtettek volna egy kis szeretetért, egy kis kedvességért, vagy kevesebb verésért. Nem ez történt. Olyanná váltak, mint a kutyák, amelyek még akkor is a gazdájukhoz törleszkednek, amikor azok minden alkalommal beléjük rúgnak. Szánalmas volt, szégyenletes, és teljességgel érthető. Éppen ezt akarták elérni, ezt várták tőlük. De ő soha nem adta meg magát. Képtelen volt rá. A vére nem engedte. Ha parancsoltak neki valamit, soha nem tett a kedvükre, ellenszegült. Kitartott, amíg csak tudott. Ez persze azt jelentette, hogy más módszert kellett választani arra, hogyan kényszerítsék rá az akaratukat; megtalálták. Nem tűrte mások szenvedését, és ez volt az, ami rávehette őt arra, amire a pofonok, és ütések soha. De minden esetben megküzdött velük. Ő nem vált hűséges ölebbé, akibe következmények nélkül bele lehetett rúgni. Dorian vadállattá lett az évek során. Amikor őt ütötték nem hunyászkodott meg, visszaütött. Olyan keményen, ahogyan csak képes volt rá.

    A többiek elkövették azt a hibát, hogy megadták magukat, így unalmassá is váltak, feláldozhatók lettek. Nem voltak már szórakoztatóak; behódoltak. El is tűntek mind, egytől-egyig. Megnyugvást lelhettek a hosszú, szenvedéssel teli hónapok után. Doriannek ez a kiváltság soha nem jutott osztályrészül.

   Bárcsak meghalhatna! Melyik tizenöt évesnek jut eszébe ilyen gondolat? Neki még élnie kellene. Most kellene igazán élnie. Éppen csak átlépte a tinédzserkor küszöbét. Sportolnia kellene. Verekednie az osztálytársaival. Versengeni a lányokért. Ezt kellene tennie. Ám tőle elvették a döntés lehetőségét. Elvették az élet lehetőségét. Egyik napról a másikra gyermekből felnőtt lett, még azelőtt, hogy egyáltalán igazán élvezhette volna a gyermekkor szépségét. Rá kellett jönnie, hogy nincs már visszaút.

    Azzal, hogy nem vett magához ételt, meg akarta szabadítani magát a földi élet minden kínjától. Bármi is volt a bűne, megfizette az árát, kamatostól. Nem kívánt mást, csak hogy végre békében elmehessen erről a világról. De előtte még látni akarta az édesanyját. A mamáját. Évek óta nem látta, nem érintette, nem is beszélhetett vele. Az ő döntése volt. Meg kellett óvnia azt, aki a legdrágább volt az életében. Ha hihetné, hogy még egyszer kikerül erről a pokolról, akkor lenne oka megharcolni az életéért. Kilátástalan volt a helyzete. A halál is elkerülte, mert csak nem akart érte eljönni. Érte nem…

    A hátát felszelő korbácsütések lüktetni kezdtek, friss vérrel áztatták át a nedves lepedőt. Dorianen végigszaladt a hideg az undortól. Ebben a mocsokban kell feküdnie. Hát nem volt mindegy, hol éri a halál? Csak vége lenne már! Mennyi fájdalmat képes még egy ember elviselni?

  Nagyot kordult a gyomra, és azonnal érkezett vele a heves görcs, ami a hátába nyilallt. Felszisszent, majd lassan kifújta a levegőt. Más hangot nem adott ki. Megtanulta már. A csönd volt az ő fegyvere, amikor kiáltásokat akartak tőle hallani. Bárcsak érkezne már a megváltás!

   Lehunyta a szemeit, próbálgatta, milyen lenne elmerülni a sötétségben. Milyen lenne megadni magát a szenvedésnek. Csak lebegni, lebegni a végtelenben, nem érezni többé semmit. Nem hallani, nem látni…

    Léptek koppanása hallatszott a falépcsőn, amely lefelé vezetett ehhez a szobához. Dorian szemei azonnal kipattantak, akár a vadállatnak, amely megérzi a fenyegető veszély közeledtét. Nem kellett találgatnia, ki érkezik. Csodálkozott volna, ha a mai napon nem látogatja meg. Letelt a két nap, amelyet arra szánt, hogy megkeresse a legújabb áldozatát.

  A vaskos ajtó feltárult, és ott állt Ő. Minden gyötrelmének, minden fájdalmának és megaláztatásának okozója. Nem csak az övének… Az önelégült mosoly ott ragyogott az ajkán. Azokon az ajkakon, amelyek annyi embert csaptak már be, és amelyek annyit megbabonáztak. Gonosz, álnok, dög!

    Felé lépett, egy tálcát egyensúlyozva a kezében. Dorian pulzusa pánikszerűen megugrott. Lélegzete kapkodóvá vált, mellkasát összeszorította a tehetetlenség érzése. Pedig, ha legalább az egyik keze szabadon volna… Leült mellé az ágyra, gondosan kerülve a véres helyeket, nehogy összekenje magát. A szemébe nézett, miközben selymes tenyerét végigsimította Dorian kezdődő izmain. Erre a teste nagyot rándult, ösztönszerűen messzebb akart kerülni Tőle. Újra csorogni kezdett a vér a nyílt sebekből, amelyeket nem láttak el. A csuklójába belemélyedt a kötél. Megragadta, hogy azon vezesse le a fájdalmat, és a pánikot. Nem akarta, hogy észrevegye, hogy fél tőle. Természetesen semmit sem tudott eltitkolni. A teste elárulta őt, még ha az arca olyan merevvé is simult, mint egy maszk.

    Nevetett rajta. Kinevette az igyekezetét, hogy elkerülje az érintkezést. Kinevette a fájdalmat, amit saját magának okozott. És nevetett, mert Dorian pontosan ott volt, ahol Ő akarta, hogy legyen.

   - Drágaságom, megérkezem, és mit kell hallanom? – szólalt meg mélyen zengő hangon. – Nem akarsz enni? Miért nem? Tudom, hogy nagyon fájt ez az utóbbi büntetés, de kaptál te már többet is, miért hát ez a csökönyösség?

     Csak csönd volt a válasz. Mély, undorodó, eltökélt csönd.

    - Ó, tudom én, hogy miért teszed ezt. Meg akarsz halni. Utánuk akarsz menni. De tudod, hogy azt nem hagyhatom – simított végig a fiú vadul verő ütőerén. – Tudod, hogy vagy így, vagy úgy, de enni fogsz. Te nem követheted őket. Túl értékes vagy számomra. Te vagy a kedvencem, az én drágaságom. Légy jó fiú! Különben nekem kell megetetnem téged, és mind a ketten tudjuk, hogy az a módszer nem fog tetszeni neked.

    Az ölébe vette a tálcát, a villára szúrt egy sült krumplit, és Dorian szája elé tartotta. A fiú azonban csökönyösen elfordította a fejét, és lehunyta a szemét. Ingerült sóhaj volt a válasz.

   - Ne makacskodj már! Úgyis meg foglak etetni, de meghagyom neked a választást, hogy milyen módon tegyem. Nos? – A válasz még mindig hallgatás és mozdulatlanság volt. – Gyerünk, kis tigrisem, úgysem hagyom, hogy távozz közülünk. Vigyázok rád. Hiszen szeretlek téged.

    Dorian vadul elrántotta a fejét, és olyan szemekkel nézett rá, hogy biztossá vált: ha nem lett volna megkötözve a keze, megfojtja. Azonban mivel képtelen volt mozdulni, megvetését másképpen fejezte ki. Összegyűjtötte a felsértett szájában csorgó vér és nyál keverékét, kiköpött Felé. Pontosan arcon találta. A fiú szemei önelégülten villantak Rá. Ám a megtorlás nem maradt el.

   Felugrott és keményen arcul csapta. Dorian szája sarkában lévő heg újra felszakadt, és kis vérpatak csordogált belőle az állára.

  - Segíteni akarok, és ez a hála? Azt hiszed csak, mert életben hagylak, mert szeretlek, neked mindent megengedek?

  - Ne merd azt a szót a szádra venni! – csattant fel Dorian meglepően tiszta hangon, pedig már két napja nem beszélt. – Te aztán nem szeretsz senkit. Romlott vagy, undorító.

    - Csak megjött a hangod, kis tigrisem – nevetett fel elégedetten, és máris megenyhült az irányában. – Pedig én nagyon szeretlek téged.

    - Nem kérek a te szeretetedből, mert az mindent elpusztít és bemocskol.

  - Bizony, te elég mocskos vagy már általam, ugye drágám? – hajolt közelebb. Az ajkaival megérintette Dorian száját, aki hevesen hátrarántotta a fejét.

    - Ne érj hozzám, te kurva!

    Újra nevetett rajta, majd az ággyal átellenben helyet foglaló szekrényhez indult, és levett a legfelső polcról egy szájpecket, amelynek a közepe eltávolítható volt. Olyan mosollyal fordult Dorian felé, amely sok fájdalmat ígért még neki. Mind fizikai, mind lelki értelemben.

    - Biztos, hogy én vagyok a kurva?

   És csak nevetett… A nevetése kísértette őt. Kárörvendő, uralkodó nevetés, amely az egész életét körbefonta, és tönkre tette.~

   Dorian zihálva ült fel az ágyában. Az arca, a mellkasa, a háta izzadságban úszott. Felemelte a kezét, mintha meg akart volna győződni róla, hogy szabad, nincs megkötözve.

   Végigsimított a tarkóján, beletúrt a csapzott hajába. A szíve szabálytalan ritmust vert, pánik kezdett elhatalmasodni rajta.

    Körbenézett a szobában. Itthon van. Itthon, a Blamondban. A saját ágyában. Itt nem járt senki. Ez az otthona volt, tiszta, érintetlen, minden szennyezéstől mentes. Biztonságban van, győzködte magát, biztonságban. Elmúlt, már régen elmúlt. Ő pedig szabad volt.

     Kicsúszott az ágyból, és az egészfalas ablak felé indult, amelynek az egyik sarkában ajtó nyílt egy kis erkélyre. Félmeztelenül, izzadtan lépett ki a márciusi hideg levegőre. A hűvös szél felszárította a testét, és lehűtötte az elméjét, megnyugtatta. Szívének ritmusa lassan lecsillapodott, és már nem vette olyan zihálva a levegőt, mint aki bármelyik pillanatban infarktust kaphat.

    Mélyeket lélegezve a hidegből rátámaszkodott a széles kőkorlátra, lenézett a Michigan-tóra, amely néhány méterre, a kerítésen túl nyújtózott sötéten, békésen.

   Dorian lelkében nem volt béke. Talán soha nem is lesz. De pontosan tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy megpróbálja összerakni lelkének széttört szilánkjait. Szüksége volt rá.

    Amikor agya kitisztult, és már ésszerű gondolatok kezdtek formát ölteni benne, merült fel a kérdés: miért álmodott erről? Évek óta nem álmodott szörnyűségeket. Amióta… Bassza meg!

    Berobogott a hálószobába, majd belökte a fürdőszoba ajtaját. Tenyérrel rácsapott a kapcsolóra, és a fürdőt éles, bántó fény árasztotta el. Amikor a mosdó előtti hatalmas tükörbe nézett, maga is elszörnyedt zaklatott külsejét látva. Szörnyen festett. De ugyan, hogy nézhetne ki egy ilyen rohadt álom után?

   Lehajolt a mosdó pultjába épített szekrényhez, vadul feltépte az ajtaját. Hol a pokolban volt?

  Alaposan letaglózva ért haza a tegnapi nap, és főleg az este után. Sok gondolkodni valója akadt. Illetve csak egy. Egy nagy talány. Ariana Kendall… Ő járt folyamatosan a fejében. Szüntelenül maga előtt látta az arcát, hallotta a hangját. Úgy vélte, bizonyosan azért nem képes szabadulni tőle, mert a lány egyetlen szó nélkül távozott az estélyről. Senkitől sem köszönt el, senkinek nem szólt egy szót sem. Matt aggódott, és ideges volt. Bizonyára ez a kedélyállapot ragadt át rá is, hogy minden gondolata körülötte forgott. Csak ez lehetett az oka. Hiszen még Delia ajánlatát is visszautasította és nem vitte fel a dugó-lakásra. Pedig a lány nagyon akarta, szinte könyörgött érte. Más körülmények között Dorian egy percig sem habozott volna. Delia Kendall pontosan az volt, akivel kiereszthette volna a gőzt, hiszen ismerte a szabályokat, jó néhány egyéjszakás viszonyt tudhat ő is a háta mögött. Azonban Dorian újdonságot jelentett volna számára, a szó minden értelmében, és nem is biztos, hogy kellemeset. Mindennek ellenére magyarázatot várt volna, de ő nem volt hajlandó megadni ezeket a magyarázatokat, senkinek. Éppen ezért a tegnap estét alkalmatlannak ítélte a dolgok összehozására. Természetesen önmagának is hazudott.

    Túl sok mindenen őrlődött, éppen ezért felejtette el bevenni azt a nyavalyás gyógyszert. Ez alig fél tucat alkalommal fordult elő vele, amióta elkezdte szedni, és minden ilyen eset hasonlóan végződött a mostanihoz. Pánik. Félelem. Szégyen. Minden, amit igyekezett maga mögött hagyni, ilyenkor előjött.

   Nem álmodott mindig ugyanarról a jelenetről. Ó, miért is tette volna? Hiszen a hat év alatt, amely során megismerte a rettegést, a kínt és a veszteséget, bőven akadt hasonló szörnyűségben része. Széles volt a rémálmoknak eme tárháza az ő fejében. Mindaz, amit nappal elméjének mélyére, egy sötét, pókhálós sarokba rejtett, éjjel, amikor a legvédtelenebb volt előlopózott, és hatalmába kerítette őt. Nem volt menekvés. Dorian gyenge pontja az alvás lett. Ezek az emlék-álmok alattomosan törtek rá, mint vad horda, ami lesben áll, és az árnyékból támad.

  Az egyetem alatt ezek az álmok teljesen felőrölték. Olyannyira, hogy képtelen volt rendesen pihenni, a fáradtság pedig kezdte maga alá gyűrni. Ekkor döntött úgy, hogy felveszi a harcot, még ha az eleven személyeket nem is tudja legyőzni, a saját magában lévő rettenetet igen.

   A pszichológusától rendkívül erős altatót kapott, ami ajándék volt számára. Megteremtette a béke látszatát, az éjszakái nyugodtak voltak, álomtalanok. Csakhogy ez a férfi hírértékűnek tartotta az ő megpróbáltatásait. Választása nem lévén, természetesen kiiktatta az életéből, és a szakmájától is megfosztotta. A gyógyszerekből azonban tartott készleten, amennyit csak tudott. Nem volt ugyan legális a dolog, de gondolnia kellett a saját nyugalmára, az egészségére, az ép elméjére. Csakhogy ez a készlet már igencsak fogyatkozóban volt. Az az alternatíva szóba sem jöhetett, hogy újra alávesse magát egy szakértő terápiájának. Nem tudott újra bizalmat érezni a pszichológusok iránt, tehát gyorsan ki kellett találnia valamilyen megoldást.

  Félresöpörte a dobozokat, tusfürdős és samponos flakonokat, fogkrémeket. A szekrény leghátuljában végre megtalálta, amit keresett. Mohón lepattintotta a kupakot a gyógyszeres üvegcsértől, és a tenyerébe akart rázni egy tablettát. Csakhogy nem jött belőle semmi. Üres volt.

     Dorian érezte, ahogy elszorul a mellkasa; a szíve nagyot, fájdalmasat dobbant. A rohadt életbe! Ez nem igaz. Nem fogyhatott el! Kurva élet! 

   Dühösen elhajította az üveget, amely az impozáns fekete csempéhez csattant, és ezernyi apró szilánkra hullott szét. Akár az élete. Tudta, hogy az altatója nélkül soha nem lesz képes megfelelő állapotba kerülni a munkanapokra. Az álmok fogva tartották. Birtokolták. Fojtogatták. Ha nem száműzi őket az agyából, akkor pedig meg is őrjítik.

   Nehéz volt abból a kegyetlenségből ép elmével kikerülni. Talán nem is sikerült. Hiszen, hogyan lehetne valaki tudata ép, annyi kínzás után, és főleg, ahogyan jelenleg a nőkkel bánik. Mégsem tudott változtatni rajta. Ezért egyszerre gyűlölte a felelősöket és saját magát. Soha nem volt választása.

  A hétvégéjének annyi. Két napig képtelen lesz elaludni. Ami azt jelentette, hogy a hétfői munkanapon pokolian fogja érezni magát. Ám inkább ezt vállalta, mint az ördögi körforgást, egyik rémálomból a másikba utazást.

   Fáradtan végigsimított a homlokán, és visszabotorkált a szobába. Leült az ágyra, és a hajnal első fényeit figyelte az ablakon túl. Azt kívánta, bárcsak megváltozathatná a múltját. Bárcsak olyan élete lehetett volna, mint a többi vele egykorú gyereknek. Bárcsak tiszta lehetne, makulátlan, szégyentől mentes. Bárcsak alkalmas lenne egy olyan életre, amelyre minden más ember vágyik. Bárcsak lehetne valaki, aki enyhíti ezt a gyötrelmet, amely beleégett a lelkébe. Bárcsak képes volna normális párkapcsolatra egy nővel, aki megtisztítja őt, megszabadítja minden mocsoktól, minden árnytól, minden rémálomtól, hogy végre saját maga is elhihesse: nem fél a múlt szörnyetegeitől.

    Talán egyszer. Talán soha…

   A gyógyszert azonban legkésőbb hétfőn meg kell szereznie valamilyen úton-módon, különben kikészül. Természetesen csak egy orvos irthatná fel receptre. De hol találhat olyan orvost, aki mindenféle vizsgálat nélkül hajlandó lesz felírni neki egy ennyire erős gyógyszert? Márpedig azt tudta, hogy semmilyen elemzésnek nem veti alá magát többé. Ki lehetne…?

    Lassan felemelte lehajtott fejét, ahogy egy gondolat kezdett fészket verni benne. Ariana Kendall. Dr. Ariana Kendall. Igen, ő írhat fel gyógyszert a betegeinek. Egyetlen kérdés maradt csak hátra, amelyre nem tudta a választ: mit fog kérni a lány cserébe?

   Ariana felállt, és az ajtóhoz kísérte a fiatal lányt. Még utoljára rámosolygott, majd kiengedte a barátjához, aki elkísérte őt hozzá. Milyen fiatal, és mennyi problémája van, gondolta, miközben a távozó párt nézte. A fiú pont olyan volt, mint a kortársai: vékony, magas, esetlen. Mégis, az a szeretet és törődés, ahogy magához ölelte a lányt, nagyon sok mindent elárult arról, milyen férfi lesz belőle.

   A szülei tökéletes hölgyet akartak nevelni a lányból. Nagy elvárásaik voltak, amelyeket szinte lehetetlen lett volna teljesíteni, ha ez a lány még boldog is akarna lenni mellette. Túl nagy nyomást helyeztek rá már ilyen fiatalon. Csakhogy Ariana tapasztalatból tudta, tökéletesség nem létezik. Soha nem lehet megfelelni egy olyan szülőnek, aki egyáltalán nem is akarja elfogadni a gyermekét.

    Rápillantott a vele szemközti falnál ülő Debbie-re.

    - Van másik időpont?

    - Egy fél óráig szabad vagy. Utána egy pár fog érkezni hozzád – felelte az asszisztense úgy, hogy közben bele sem nézett a határidőnaplójába.

    - Hatékony vagy.

    - Pihenj egy kicsit, Ariana! Fáradtnak látszol – nézett fel rá Debbie.

    - A hétvégém nem éppen a kikapcsolódásról szólt.

    Barátnője nem mondott semmit. Értőn bólintott csak.

    Ariana visszament az irodájába, és bezárta maga mögött az ajtót. Kimerülten, hosszan felsóhajtott. Napok óta lehangolt volt. Nem csoda, a hétvégéjét tekintve. Igazán megerőltető a kedélyesség megjátszása, amikor legszívesebben sikítana. Nem tehette. Minden érzelmét, minden frusztráltságát mélyen magába zárta. Ez viszont azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban átszakadhat a gát, amely mindezt visszatartotta. Akkor nem lesz megállás, a keserűség, a sok évnyi csalódás kiömlene rajta, amit nem engedhetett meg magának. Most nem. Amikor az apja ilyen beteg volt.

    Visszament az íróasztala mögé, és szó szerint belerogyott a fehér forgószékbe.

   Miután Susan fenyegetéssel eltávolította a bank tiszteletére rendezett estélyről, nem ment egyenesen haza, pedig másra sem vágyott, mint egyedül maradni, és kiterülni az ágyon. Helyette beült az autójába, a várost járta hosszú órákon keresztül. Nem csökkent benne a feszültség, kivezethetett volna az óceánig is akár.

    Szó nélkül jött el a partiról, tehát számíthatott kérdésekre az apjától és Matthewtól is. Ariana pedig utált hazudni. Mégsem mondhatta meg az igazat, még a bátyjának sem. Pontosan tudta, hogyha megteszi, akkor Matt meggondolatlanul ráront az anyjukra, aminek beláthatatlan következményei lehetnének az apjuk egészségére, amely így is ingatag lábakon állt. Nem szólt egy szót sem. A kérdésekre pedig azt válaszolta, hogy előjött a migrénje. Elhitték, mind a ketten.

   Az étkezőben folyt a beszélgetés, miközben reggeliztek. Ariana a vele szemközt ülő Susan arcát figyelte, aki a magyarázatára önelégülten elmosolyodott. Egyenesen a lánya szemébe. Nos, ekkor már a migrén tényleg elhatalmasodott rajta. Aztán tovább tetőzött, amikor Delia is méltóztatott csatlakozni hozzájuk. A lány leült az anyjuk mellé, majd beszámolt róla, mennyire jól érezte magát Dorian Blade társaságában. Elbeszélése szerint annyira közel kerültek egymáshoz, hogy a férfi a jövő héten elhívta néhány találkára. Bár nem mondta ki, nem hagyott kétséget, hogy ezeknek az alkalmaknak, mi lesz a végkifejlete. Fölényes mosolya pedig azt is elárulta, hogy kinek címezte mondandóját.

   Ariana gúnyosan a nővérére mosolygott. Mindig mindenben jobbnak kellett lennie, mint neki. Ez volt Delia éltető fénye.

    Gondolatai visszakúsztak a jelenbe, ahogy a székével az ablak felé fordult. Hideg eső szemerkélt a városra. A borús elmélkedés éppen megfelelő ebben az időben.

    A fejét, mintha kis kalapácsokkal püfölték volna, tompa, zsibbasztó fájdalom járta át. Ez ment már a harmadik napja. Teljesen mindegy volt, hogy egész hétvégén próbálta kerülni a nővérét és az anyját a kis közjáték után. Tudata mélyén ott motoszkáltak a kiejtett szavak, amelyek egyre csak gyötörték. Vajon, mikor érkezik el az idő, amikor következmények nélkül visszavághat az anyjának? Mikor szállhat harcba az igazáért, a véleményéért, az életéért? Készen állt rá. Vajon tényleg így volt?

   Az ujjai hidegek voltak. A tarkóját és a halántékát masszírozta, hátha enyhíthet valamennyit a fejfájásán. Babrálni kezdett a szőke fürtjeit összetartó csatokkal, kihúzta őket. A haja lezúdult a vállára és a hátára, a fejbőrének ez máris könnyebbséget jelentett. A kezébe támasztotta az állát, önkéntelenül is a falon függő festményre nézett. Az idő magnóliájára. Ekkor hallotta meg a kopogást.

    Felegyenesedett, és kisimította a hajat az arcából.

  - Tessék! – szólt ki, majd felvette a szemüvegét, és a laptopja kijelzőjére pillantott. – Máris fogadom Mr. és Mrs. Moore-t, Debbie. Mondd meg nekik, hogy egy perc türelmüket kérem.

   Csönd volt a válasz. Ariana a homlokát ráncolva felnézett. Nem Debbie állt előtte, de még nem is olyan valaki, akire számított volna.

  Fekete, háromrészes öltönyében Dorian Blade komornak, és eszméletlenül szexisnek tűnt. Ez lehetett az első benyomása bárkinek, aki ránézett erre a férfira. Sugározta az erőt magából, azt a fajta erőt, amelyért az ember megharcol. Mocskosul gazdag volt, és olyan jóképű, hogy azt rengeteg törvényben illett volna megtiltani. Ezt a felszínt látták az emberek. De ha mélyebbre néztek volna… nem, ha mélyebbre láthattak volna, akkor talán észreveszik a zsigeri fáradtságot, kiábrándultságot, amelyet hosszú évek gyötrelmes kálváriája okozott.            

   Most is, a gyönyörű, zöld szemek alatt sötét barázdák szántottak, aranybarna bőre szokatlanul sápadt színű volt. Bármi is történt a hétvége alatt, megviselte a férfit, nem is akármilyen módon.

    Dorian megtorpant az ajtóban. Ó, atya ég! Minden alkalommal, amikor remélni meri, hogy már nem lesz rá ez a lány olyan hatással, mint az első találkozásukkor, újra megcáfolják.

    Eddig még soha nem látta őt kiengedett hajjal. Csodás, nehéz, mézszőke hullámok hullottak Ariana vállára. Az ezüstkék szemei pedig szögletes, fekete keretű szemüveg mögül figyelték őt. A valóra vált férfi-fantázia. Gyönyörű és érzéki. Az ő teste pedig azonnal válaszolt a látványra, függetlenül attól, milyen pocsékul érezte magát.

    Nos, két ébren töltött éjszaka megviseli az ember szervezetét, és küllemét is. Ezt mutatta reggel a tükör. Mégis…

    - Mr. Blade! Ez aztán a meglepetés – dőlt hátra Ariana apró mosollyal az ajkain. – Milyen ok vette rá, hogy meglátogasson?

    - Szép ez az iroda. Kellemes színt választott, megnyugtatja az ember idegeit – tért ki a válasz elől Dorian. Körbe nézett. A jelentéktelennek tűnő részletek is gondosan voltak megválasztva, úgy, hogy a tulajdonosa, és a hozzá érkező betegek is kényelmesen érezhessék magukat ebben a közegben. Zsebre dugott kézzel, látszólag hanyagul járt körbe az irodában. Pedig az egész teste feszült, mint a lövésre kész íj húrja. Űzött gondolatai, amelyek egész hétvégén kergették, most mégis elcsitultak. Finom, könnyed illat szökött az orrába, eltelítette az érzékeit. Egy kicsit citrusos, ugyanakkor mellette érzett valamilyen krémes jegyet is, talán mandula vagy dió. Nagyon kellemesnek találta, ugyanakkor végtelenül kifinomultnak. Észrevétlenül mélyen beszívta a levegőt, vele az illatot is. Zsibongó elméje nyugton volt. Ekkor magára vonta a figyelmét az ablakkal szemközt elhelyezett festmény. Egy nyíló virág három fázisa.

   - Matt ajándéka volt. Azt mondta, hogy pontosan így gondoljak az életemre. – Ariana úgy lépett mellé, hogy észre sem vette.

    Dorian várta, hogy érkezzen a kényszer, arrébb kell állnia. Várta, hogy a lány közelsége, testének melege kellemetlen érzületként végigcsorogjon a testén. Várta, hogy a teste mozduljon. Nem történt semmi. Állt ott, az oldalán Arianával, a szemüket a festményre függesztve. Mindketten tudatában a másik testének, illatának.

  - Miért keresett fel? – szólalt meg Ariana csendesen, a tekintetét lassan ráfordítva. Levette a szemüveget, a szemei lágyan simogatták őt, nem tolakodóan, nem bizalmaskodóan, gyengéden. Pontosan értve, hogy mennyire nehezére esett idejönni, és mennyire kimerült. Segítségre volt szüksége, de ő nem szokott hozzá a kéréshez. Világéletében egyedül volt. Mindig egyedül…

   - Hirtelen eltűnt az estélyről. Senki nem tudott önről semmit.

   - Tudja, hogy hol találhat meg, éppen ezért van itt. – Dorian felé fordult. – Mondja el, miért jött!

   - Tehát nem köntörfalazhatok.

   - Miben segíthetek?

    Segítség. Milyen egyszerű szó. Mégis annyi minden függ tőle. Kérni pedig nagyon nehéz, főleg számára. De van olyan helyzet, amikor a büszkeség feladásra kényszerül. Ez, egy ilyen helyzet volt. Túl sok minden múlott azon, hogy képes legyen megtartani tudatának épségét.

   Ariana felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. A fekete kötött ruha kiemelte karcsúságát, vonalait és domborulatait. Még ragyogóbbá tette a haja szőkeségét, amely hosszan leért a dereka hajlatáig. Az érintése is biztos olyan, mint a selyemnek, futott át a fején ez a gondolat. A tekintetéből átsütött a kedvesség, az akarat, az igény mások segítésére.

  Ha Dorian nem lett volna ilyen szkeptikus a csodákkal kapcsolatban, azt mondaná, ezt a nőt angyalként küldték a Földre, hogy vigyázzon a szenvedőkre, és óvja őket.

     Nem volt választása.

    - Szeretném, ha írna nekem egy receptet.

    - Receptet? – Ariana csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Gyógyszert szed?

    - Ez most nem fontos – tért ki újra az egyenes válasz elől. – Szóval, felírja nekem azt a gyógyszert?

   - Milyen gyógyszer ez? – Amikor Dorian megmondta a nevét, felszisszent. – Ez nagyon erős altató, Mr. Blade. Biztos benne, hogy ezt szeretné?

    - Természetesen.

    - Mennyi ideje szedi? – kérdezte Ariana, miközben az íróasztala mögé sétált.

    - Ez miért fontos? – lépett oda a férfi, és az asztalra támaszkodott.

    - Azért, mert súlyos függőséget okoz, és ha a dózist eltévesztik, akárcsak egy milligrammal, akkor akár végzetes is lehet. Nos?

    - Tíz éve.

   Ariana lehunyta a szemét. Ez több mint sok: - Miért szedi ezt az erős altatót? A munkája okozta stressztől nem tud aludni? Vagy valami más a probléma?

    - Erről nem szeretnék beszélni – merevedtek meg a férfi vonásai. – Megteszi nekem? – Amikor azonban a lány továbbra is csak némán nézett rá, előre hajolt, közel hozzá. – Mi az ár, amit kér cserébe ezért a kis szívességért?

    - Mennyit lenne hajlandó fizetni érte? – dőlt előre Ariana is megfontolt mosollyal. Már csak alig néhány centi választotta el az arcukat egymástól.

     - Mit kér?

     - Azt, hogy vállalkozzon egy terápiás kezelésre.

     - Mondja, miért akar engem ennyire rávenni, hogy pszichológushoz járjak? – hökkent meg Dorian. – Nem vagyok sem köz- sem önveszélyes.

      - Az elsőt nem kétlem. A másodikat… - sokatmondóan elhallgatott.

      - És ha nem vállalom?

      - Akkor nincs recept. Márpedig úgy látom, nagy szüksége lenne rá.

  - Ön kemény tárgyalópartner, hölgyem. Már látom, hogy van önben bőven Matthew határozottságából – jegyezte meg, miközben felegyenesedett. A szemében nem volt jele jókedvnek. Komoran nézett a lányra. Nem tetszett neki a dolgok ilyentén alakulása. Csakhogy igaza volt Arianának: szüksége volt rá. – Tehát volna valaki, akit ajánlana számomra? Akiben megbízhatok, igazán.

     - Igen.

     - Ki az?
      - Én.



Szeretném megköszönni Nektek az eddigi támogatásotokat. Nagyon nagyon jól esnek a szavaitok, és a visszajelzéseitek. :) Köszönöm a 9 feliratkozót is, nem is számítottam rá, és tényleg hihetetlenül jól esik. Remélem, továbbra is elnyerik a tetszéseteket az írásaim. :)
Ha tetszett ez a rész is, akkor kérlek, jelezzétek nekem. :)
Puszi